Diszkográfia

BEVEZETŐ

Azt gondolom, hogy a Queen albumait csak és kizárólag úgy érdemes hallgatni, hogy felteszel egy fejhallgatót és az első hangtól az utolsóig végig hallgatod. Ha nem így teszel, sose fogod megtudni, hogy mitől olyan egy album, amilyen. Fontos a dalok sorrendje (nem véletlenül vannak, abban a sorrendben, ahogy) és a mondanivalójuk. Greatest Hits albumok mosogatáshoz porszívózáshoz kiválóak, de ahhoz, hogy megérintsen a muzsika, ahhoz alkalmatlanok.

Lásd a zenét, hogy halld a csodát!!

Vaszta Pál

QUEEN (1973)

A Queen debütáló albuma szerintem kicsit „csörömpölősre” sikeredett. Azt értem ez alatt, hogy mindent bedobtak, amit addig tudtak, vagy terveztek erre a lemezre. Ez persze egyáltalán semmit sem von le az értékéből. Sőt, talán így lehet a legjobban értékelni a következő albumokat. Ami a Queen muzsikáját mindig jellemezte, ezen az albumon már meg is jelenik. Külön gyöngyszem a „Doing All Right”, amit a Smile anyagból emeltek át. Freddie hangja tökéletesen váltja ki Tim Staffell orgánumát (bár nekem az eredeti verzió is tetszik) és jó ízléssel (hát persze) keveredik a keményebb glamm rock és a kicsit swinges hangulat a dalon belül. A másik kompozíció, amit kiemelnék, az „Jesus”. Ez az alkotás, ami csaknem a teljesen kiforott Queen sound-ot mutatja. Sose tudhatod, hogy egy Queen dalban mi fog történni a következő pillanatban. (Itt még) Nincsenek kiszámítható – verze-refrén-verze-refrén sablonok. Összességében nagyon jó lemez! Annak, aki szeret elmélyülni a muzsikában, alámerülni a harmónia-diszharmónia egységében, annak ajánlom. Első randira semmiképp sem! 🙂

QUEEN II. (1974)

A Queen munkásságának, mindmáig legtökéletesebb alkotása! Erről az albumról nem szívesen emelnék ki külön egy dalt sem (de fogok). Ugyanis ez a lemez csak egyben értelmezhető. Ha bármely dalt kihagynánk máris megváltozna a jellege és a hangulata. Amikor hallgatom mindig elcsodálkozom azon, hogy a frászba lehetett ilyen tökéletes lemezt csinálni? Aztán persze rájövök, hogy zsenikről beszélünk. Úgy meg, ugye nem nehéz. 🙂 Mondjuk nem sok olyan zenekart (egyet sem) tudok mondani, aki veszi magának a bátorságot, hogy egy metronóm kattogásával kezdjen egy dalt. Előkerül a csembalótól a gongig, az összes létező és nem létező hangszer és mindnek funkciója van. Ezen az albumon található az a dal, amitől a Queen a leginkább a Queen. A „The March of the Black Queen” egy olyan ballada, amiből (Hál’ Istennek) írtak többet is. Hogy miért nem lett belőle sláger? Nos, nagyon nehezen emészthető és értelmezhető kompozíció. Gondolom a rádiók akkoriban nem tudtak vele mit kezdeni (mondjuk ők a Stairway to Heaven-nel sem). Fizikai fáradságot lehet érezni, miután meghallgattad. Viszont, ettől vált egyértelművé a világ számára, hogy itt nem kispályás amatőrök próbálkoznak, hanem olyan dolgokat vonultatnak fel, amit rajtuk kívül az égegyadta világon senki, soha nem fog tudni. Gondolom akkoriban, sok zenész akasztotta szögre a hangszerét, amikor ezt a dal (albumot) meghallotta.

SHEER HEART ATTACK (1974)

Talán az egyik „legigazibb” Queen album. Minden benne van, amitől a zenekar utánozhatatlan és zseniális. A balladától a csupasz rock ’n roll-ig. A negédes bájolgástól a kemény rock-ig. Én külön szeretem benne, azt a ma már „porosnak” nevezett hangzást, azonban ha jól figyelsz, azt is hallhatod, ahogy a levegőt veszik a srácok egy vokál éneklés előtt. Az ikonikus Brighton Rock, az utánozhatatlan gitárszóló betéttel és a (látszólag) könnyed Misfire is a Queen zeneiségének hordozója. A She Makes Me lágysága és a Stone Cold Crazy vadsága egyaránt beleillik a zenekar világába. A zseniális Killer Queen pedig önmagáért beszél. Mégis az egyik legnagyobb zenei húzás az albumon a Bring Back That Leroy Brown. Ezt a dalt 1974-ben egy rock zenekartól biztos senki sem várta volna. Persze ez is csak egy szösszenet a „bármit meg tudunk csinálni” vonalban. És meg is csinálják, mintegy szembeköpve mindazokat, akikben csak felmerül a gondolat, hogy a Queen zenekart valaha is bármely zenei skatulyába bedugják. Nem fog menni! 🙂

A NIGHT AT THE OPERA (1975)

Mit is lehet elmondani egy klasszikus rock albumról? Érdemes boncolgatni, hogy mennyire döbbenetesen jó? Tényleg meg kell bárkinek is magyarázni, hogy ezt egyszerűen meg kell hallgatni? Van ember a földön, aki szereti a jó zenét és ezt nem ismeri? Nincs! Természetesen ez a lemez is csak egészben értelmezhető. Sajnos 🙂  le kell ülni és végig hallgatni az elsőtől, az utolsó hangig. Az, hogy a Bohemian Rhapsody és a Prophet’s song mitől hasonló fajsúlyú darabok, nem szorul magyarázatra. Az egyik nem lenne a másik nélkül. Hogy miért kerül elő a banjo egy rock zenekar lemezén? Mert abban a dalban (Good Company) pont arra van szükség. Mert, itt is kiderül, hogy mennyire igaz az a mondás, miszerint egy igazán jó muzsikus azt is tudja, hogy mikor nem kell játszani. Slusszpoénnak vehetjük a végén az angol himnusz átiratát, amit nem utolsó sorban az akkor alakult Sex Pistols-nak szántak fricskaként. Ezen az albumon már érezni a határok feszegetése, ami egy későbbi albumon (News of The World) teljesedik be egészében. Hiszen a country-tól, a ragtime-ig már kezdenek a srácok átkúszni más zenei irányzatokba.

A DAY AT THE RACES (1976)

Talán a borító hasonlósága miatt állítják sokan, hogy az „Opera” album után-érzete ez a lemez. Szerintem ez egy nagy tévedés. Ugyanis, pontosan ott folytatják, ahol az előző lemezen abbahagyták. Nem lennék meglepődve, ha egyszer csak kiderülne, hogy e két album dalai nagyjából egy időben születtek. Rendkívül kreatív és termékeny zenészekről beszélünk és balgaság lenne azt gondolni, hogy egy-egy albumra csak 10 dalt írnak. Itt már a soul, mint zenei műfaj (Somebody to Love) is megjelenik a valcerről már nem is beszélve. Természetesen úgy „Queen-esen”, megbolondítva némi rock ’n roll-lal, cselló hangszínű gitárral. Roger kicsit sötét, de mindenképpen egyedi hangulatú (Drowse) dalával és Deacky könnyed(nek látszó) You and I című opusával teljes a kép. Felemel és lenyom. Ez az egész album is ilyen. És persze a végén egy kis összekacsintás: „Mi tudunk ám japánul is énekelni!”! Ha akarunk! 🙂

NEWS OF THE WORLD (1977)

Elérkeztünk ahhoz az albumhoz, amely magán hordozza a Queen teljes fegyvertárát. Ezen a korongon megmutatták, hogy ha ahhoz van kedvük, tudnak bármilyen zenei stílusban muzsikálni. Van ezen a lemezen indrusztriális rock zene (Get Down, Make Love), van rhytm and blues (Sleeping ont he Sidewalk), Robert Johnson stílusában írt delta blues (My Melancholy Blues), van flamenco (Who Needs You), van rock sláger (We Will Rock You),  pop sláger (We Are the Champions), heavy metal dal (Sheer Heart Attack) és van több tételes a Queen-re oly jellemző ballada (It’s Late). Azt is érezni ezen az albumon, hogy tudatosak az olyan dalok (We Will Rock, You, We Are the Champions, Spread Your Wings), amik azt a célt szolgálják, hogy a koncerteken megénekeltessék a közönséget. Minden ízében kiváló lemez.

JAZZ (1978)

Egy fordulópont a Queen életében a Jazz című album. A kor szellemének megfelelően megrövidültek a hajak és bőrbe öltöztek a zenekar tagjai. Vége a glam-rock korszaknak, jöjjön valami új. Teljesen más a lemez hangzása is. A dob sound például (sokak szerint borzasztó) teljesen eltér az eddigiektől. Ahogy a világ változik, úgy változik a zenekar is, de a dalok ezen a korongon is nagyszerűek. Bizonyos felmérések szerint a „Don’t Stop Me Now” a világ legboldogabb dala. Ezt nem tudom, hogy lehet mérni, mindenesetre ennek a dalnak az utolsó akkordja egy olyan zenei húzás, amelyet tényleg csak a legnagyobbak tudnak. Ha jól figyelsz, egy teljesen oda nem illő hangot játszanak be a végén és még egy rakás vokál szólamot is rápakolnak. (Szerintem nagyon röhöghettek a stúdióban, amikor ezt kitalálták.) A Mustapha című dalban, a lánc-csörgést csak azok hallják, akik jól figyelnek. Ez egy látszólag viccnek szánt dal, nagyon komoly vokál szólamok vannak benne. A viszonylag könnyedebb „If You Can’t Beat Them”, vagy a „Bicycle Race” mellet megtaláljuk a fajsúlyos „More of That Jazz” –t, és a „Let Me Entertain You”-t is.

THE GAME (1980)

A Queen leginkább kisérletező lemeze. Előkerülnek a szintetizátorok, a különféle elektromos kütyük. A ’70-es évek végén rászakadt az emberiségre a számítástechnika és ez nem kerülte a zenészeket sem. Csak ők még nem igazán tudták, mit is kezdjenek vele (kivéve egy-két specialistát: Vangelis, Jean-Michel Jarre). A rockzenekar mivoltot egyedűl a „Rock it” képviseli már. Ezen az albumon található az első klasszikus értelemben vett rockabilly dal a „Crazy Little Thing Called Love”. Jó kis lemez ez is, de érződik rajta az útkeresés. Komoly vokál teljesítmény „csak” a „Play the Game” és a „Save Me” című dalokban hallható. Ez a Queen-től szerintem kevés. Vagy csak el voltunk kényeztetve eddig?

FLASH GORDON (1980)

Egy remek album egy pocsék filmhez. Azt hiszem ezt a mozit csak a zene mentette meg a totális bukástól. Itt már komolyan használja a zenekar a számítógépes technológiát és jól illik is a zenébe. Vannak igényes vokálok, lendületes és lírai dalok, ahogy azt a film megkívánta. Az egész lemezen az a fajta zenei alázat érződik, ami a Queen albumaira mindig is jellemző volt. Sosem az egyén, hanem mindig a kompozíció a fontos. Számomra az is pozitív dolog, hogy nem akartak önálló anyagot kanyarítani ebből az anyagból, hanem meghagyták annak, ami. Filmzene. Se több, se kevesebb, de annak nagyszerű.

HOT SPACE (1982)

Ismét egy teljesen más album, mint az eddigiek. „Nagyon amerika”. A Queen lemezeire nem nagyon jellemzően megszólalnak a réz és fafúvós hangszerek is. És micsoda hangszerelésben!  A „Staying Power” vagy a „Cool Cat” (lusta funky) olyan funky dalok, amik még a „Cool and the Gang-nek is becsületére vált volna. A Lennon emlékére írt „Life is real” pedig olyan hangzásban szólal meg, mintha maga John Lennon írta volna. Zseniális ötlet (ez is). Az „Under Pressure” David Bowie-val pedig végszánkázott a világon egy pillanat alatt. Egy izzig-vérig rockbanda egy poszt punk kaméleonnal funky-t játszik. Na, ez így elég furán hangzik, nem? Nagy szívfájdalmam, hogy a „Soul Brother” (az egyik valaha-volt legjobb Queen dal) lemaradt erről a lemezről, de megértem. Egyszerűen nem illett a többi dal közé.

THE WORKS (1984)

Tanácstalan vagyok ezen album megitélésénél. Hard rock album? Pop lemez? Diszkó? Azt hiszem, ez így egyben. A „Hammer to Fall” az egyik legjobb hard rock nóta, amit a Queen valaha írt. Ugyanakkor az „I Want to Break Free” a” Radio Ga Ga” és az „It’s a Hard Life” egy-egy olyan pop sláger, amit mindenki fütyül Makótól-Jeruzsálemig. A „Man on the Prowl” meg egy igazi rock ’n roll.  Némi elektronikus zenei kísérletezés „Machines„ és a végén pedig némi szomorkodás a világ „elcsesződéséről”. Szóval mi van itt?

A KIND OF MAGIC (1986)

Még egy filmzene. Azonban ebben az esteben még a film is jó! A „One Vision”-nal és a „Friends Will Be Friends”-el kiegészítve egészen kerek album. Nagy szívfájdalmam, hogy Sinatra – New York, New Yorkja feldolgozása nem került rá. Van rajta érzelem, gazdagon, és megszólal a rock zene is. Látszik, hogy ebben az esetben már átgondoltabban álltak a filmzenekészítéshez. Kikerekítették a dalokat, úgy hogy önállóan is megállják a helyüket. Néhány dal hangszerelésével vannak csak gondjaim (A Kind of Magic, Don’t Lose Your Head), ezek túlon-túl ragaszkodnak a kor szelleméhez, de kicsire nem adunk! A bónusz dalok, szerintem azért kerültek a cd-re, mert túl rövidek az eredeti anyagok és ki kellett tölteni az időt. Én megvagyok nélkülük, amúgy is a bakelit az igazi! 🙂

THE MIRACLE (1989)

Azt hiszem a Queen munkásságának a mélypontja ez az album. A bevezető két nótát (Party, Khassogi’s Ship) kikérem magamnak! Szerencsére az „I Want It All” és a „Was It All Worth It” megmentik a zenekar becsületét. Összességében egy közepes pop lemez, ami a Queen-től nekem nagyon kevés. Persze ismerjük az okokat, hogy Freddie már nem volt jó bőrben és próbáltak minél gyorsabban dolgozni, de nekem pont a lélek hiányzik ezekből a dalokból. A „Scandal”-t és a „Miracle” című kompozíciókat talán megmenti a videoklippjük. A „The Invisible Man” pedig messze a legrosszabb Queen dal, amit valaha írtak (és még hosszú változatot is csináltak belőle)! A jó hír azonban, innen már csak felfelé vezet az út, lesz még jobb album is. És lett is!

INNUENDO (1991)

Döbbenetesen jó album! Most felsorolhatnám a legjobb dalokat, de nem tudok választani. Ezzel a lemezzel igazán visszatért! A hangzás ugyan sokkal modernebb, mint a korábbi anyagokon, de a Queen-re jellemző alaposság, pontosság és kreativitás elvitathatatlanul a világ legjobb korongjai közé emeli ezt a lemezt. Nagyon sok érzelem, lélek és ZENE (így, nagy betűvel) található rajta. Ha leül az ember meghallgatni, akkor újra az az érzése támad, mintha csak a 70-es évekbeli Queen-t hallaná. Mike Moran és Steve Howe ugyan közreműködik az albumon (ez egy új dolog a zenekar életében), de nem hiszem, hogy ne tudták volna eljátszani, amit ők. Nagyon nagy szívvel ajánlom mindenkinek, az egyik legjobb Queen album!!

MADE IN HEAVEN (1995)

Az utolsó igazi Queen lemez. Ez a tény áthatja az összes dalt. Összeszedtek mindent, amit csak találtak Freddie hangjával és „alá tették” a zenét. Ezt is csak egy ilyen zseniális zenészekből álló banda tudja megcsinálni. Ha mindenképpen ki kell emelnem valamelyik dalt, akkor talán a „Let Me Live” lenne az. Ebben a dalban visszatért, a Queen-re oly jellemző több tételes dalszerzés, iszonyatosan komoly vokál szólamokkal és nagyon dinamikus zenével. Egy gospel nóta, amit talán a „Somebody To Love” óta nem hallottunk. Persze hangulatában nagyon szomorú ez a lemez. Ezt a korongot már mindenki úgy hallgatta (hallgatja), hogy tudja – a világ legnagyobb torka nincs többé. Még az sem zavaró hogy „tölteléknek” átvettek Roger (Heaven For Everyone), Brian (Too Much Love Will Kill You ) és Freddie (I Was Born to Love You) szóló anyagaiból szerzeményeket. Áhítattal hallgassuk!

QUEEN + PAUL RODGERS: THE COSMOS ROCKS (2008)

Én ezt az albumot nem tekintem Queen albumnak. Semmi baj vele, egy remek rock-blues lemez, de hiányzik belőle az a plussz (sok sok plussz), amitől Queen album egy Queen album. Kifejezetten lendületes rock-blues trió, Paul Rogers hangja remekül illeszkedik a két „vén” rocker muzsikájába. Nagyon jó lett például a „Runaway” feldolgozás. Roger kicsit bús borongós dalai, Brian rock nótái és Paul blues kompozíciói képezik a lemez tartalmát. Lehet rá fejet rázni, meg kicsit elgondolkodni. Azt is megtudjuk (bár triviális) hogy a celeb nem más, mint egy teljesítmény nélkül híres egyén, magyarán egy ismert senki. 🙂 Ha modern hangzás nem nézzük, akkor akár egy korai Doors vagy Cream album is lehetne. Mindenképp értékes állomása Roger és Brian zenei munkásságának, de nem igazi Queen album. Az okát mindenki tudja. Így tessék hallgatni!

UTÓSZÓ

Mindösszesen elmondható, hogy a Queen zenekar, bármihez nyúlt, az működött a kezükben. Nincs olyan zenei stílus, amiben ne írtak volna dalt. Mert, hogy a jó zenész azt játszik, amit TUD, de zseni azt játszik, amit AKAR! Minden lemezükön van egy-két kiugróan jó dal (még a Miracle-n is), amiket évtizedekig (évszázadokig) játszani fognak a rádiók, TV-k, meg az egyéb médiumok. Én boldog vagyok, hogy eddig életem nagy részét ennek a csodának a bűvöletében éltem és ez már így is fog maradni!

Szerző: Vaszta Pál